Gondolatok az UH-ról

2007 szeptember 28. | Szerző: NENE |

 Pont ma egy hete, hogy a dokibácsi megpróbálta megnézni ultrahangon, hogy van-e valaki a pocakomban. Látni ugyan nem látta,de én napról napra egyre jobban érzem, hogy van pocaklakó bennem. Minden nap arra gondolok, hogy most éppen milyen fejlődési szakaszban van milye fejlődik ki és, hogy minden rendben megy-e. Kifelé nem látszik szerintem semmi, de belülről fárasztó ez az aggódás. Tudni szerteném, hogy pontosan ott van-e mindene ahol kell és annyi van mindenből amennyi kell. Az egyik kismama blogjában olvastam, hogy legszivesebben állandó UH készülékkel mászkálna csak, hogy tudja minden rendben van. Hát ezzel én is hasonlóan vagyok. A jövő hétem megint megyek ultrahangra. Remélem már több minden látszik majd. Ha más nem hát annyi, hogy nött, növöget.

Az UH vizsgálatok nagyon jók csak az a baj, hogy igazából csak a doki láthatja és Ő is csak a rutin dolgokat nézi meg. Nincs idejük tetőtől talpig végignézni. Megméri a fejkörfogatot, a has és mellkas átmérőjét, kicsit késöbb a combcsont hosszát, az áramlásokat. A gép meg “jó gyerek” módjára valószinűségszámítást végez és a mért adatokat egy átlaghoz viszonyítja. A doki meg ebbő következtet arra, hogy egészséges vagy nem az a magzat. Az UH se mindenható. Nem lehet teljesen megbízni benne se. Persze szép dolog, hogy lehet látni a babát amint éppen mozgatja kezét, lábát, fejecskéjét. De mindig azt látjuk ami van vagy csak azt amit éppen  látni szeretnénk!? Már ha van olyan kegyes a doki és megmutatja monitort nekünk is. Reginával, ha tizenötször nem voltam ultrahangon akkor egyszer se és összesen talán négyszer ha megnézhettem monitoron keresztül. UH képet is csak a 7 hetes koráról kaptam amit a genetikán csináltak róla. Meg egy aranyos ügyeltes doki néni csinált róla 20 hetesen amikor egyik éjjel rosszul voltam. 4D vizsgálatra is csak azért kerülhetett sor mert nem fejlődött kicsikém úgy ahogy az a nagy könyvben meg volt írva, de akkor is csak a dokibácsik nézegették, hiába. Nem találtak semmi rendellenességre utalót. Pedig kellet, hogy legyen. Úgyhogy igazából úgy veszítettem el egy gyermekemet, hogy nem is láttam, és még csak fényképem sincs róla. Nem úgy mint másoknak akinek felvételei vannak még az UH-ról is. De lehet így még jobb is, mert akkor nem tartanék ott ahol most tartok, hogy egy másik babát várok.

Ez a hét nem az én hetem volt. Napról napra fáradtabb és figyelmetlenebb vagyok. A rosszullétek is egyre erősödnek. Most jön még csak az igazi fekete leves. Tegnap biztos valami front hatás lehetett mert minden bajom volt a fejem fájt, a hasam is, és erőss hányingerem volt. Ma hál’ Istennek nincsenek ilyen panaszaim. Reggel teljesen felvillanyozódtam, hogy süt a nap és nem esik az eső! A napfény hatalmas erőt tud adni nekem. 

Megfogadtam, hogy ha még egyszer babár várok nem hagyom magam és mindenre rákérdezek ha kell többször is még akkor is ha hülyének néznek. Azt se fogom többet hagyni, hogy a férjemet kiküldjék az UH-ról. “mit gondol itt munka folyik. Az UH nem azért van, hogy az apukákat szórakoztassuk!” Többet ilyen nem lesz. Nem hagyom magam! Mindent tudni és látni akarok vele kapcsolatban és a férjem is! Nem várok semire és senkire, mindennek elébe megyek. Nem fogom megengedni, hogy csak átfussanak fölöttem rutinból. Nem engedhetem meg, hogy mégegyszer egy beteg gyereket hozzak a világra!!! Értelmetlenül! Mert ebből a betegségből nincs gyógyulás, se felépülés! Ezért kérem minden nap a jó Istent, tekintsen le ránk és óvja meg a mi kicsikénket, hogy egészségesen jöhessen a világra és teljes életet tudjon élni. Ámen.