Nem adom fel………

2007 október 26. | Szerző: NENE |

Most, hogy már eltelet 2 hét a vetélésem óta, úgy gondolom kellő képen letisztultak a gondolataim és tudok róla beszélni és írni.

Vissza 10.12-ére. Reggel korán keltünk a párommal mert Ő vitt el UH-ra. Megnézte a doki és azt mondta szerinte fejlődött 1,49 cm és éles vonalu képet lát Ő nem tenne semmit. Jöjjek vissza inkább egy hét múlva, bár addig szednem kéne valami utro…. nem tudom már mit. A barna folyás addigra már renedes vérzés olt de nem igazán foglalkoztak vele. Du. 1-re értünk haza. Ágyba bújtam és fel sem keltem,csak ha WC-re kellet mennem. Másnap megint ágyban maradtam, de amikor időnként felkeltem fájni kezdett a hasam. Ha lefeküdtem abba maradt a fájdalom. Délután kettőkor hazajött a párom és mondtam neki, hogy fáj a hasam. Összebújtunk sírtunk egy sort és biztatuk egymást, hogy nem lesz semmi baj. Aztán lefürödtem, fel öltöztem és elindultunk a kórházba. A kórház felé féluton egyre rősebbek lettek a görcsök. Amikor a kórháznál kiszáltam az autóbol éreztem, hogy elönt a vér. Bementünk szombat lévén szóltunk az ügyeletes dokinak aki kb 15-perc múlva jött. Addig az aszisztens megmérte a lázam, vérnyomásom, és kétkedve figyelte szenvedésem. Ekkor kértem tőle papirvattát mondván, hogy elkell menjek WC-re de tudom, hogy ott nincs papir. A párom segítségével elmentem és elborzadva tapasztaltuk, hogy a betétem átázott teljesen és már a ruhám is csupa vér. Ennek ellenére betét cseréltünk és visszamenetünka viszgálóhoz ahol addigra már a doki is odaért. Megnézte UH-n és azt mondta nem látja nincs már meg a baba. Aztán kérte, hogy keljek fel és menjek át a vizsgáló asztalhoz és feküdjek fel. Ekkora már annyira fájt a hasam, hogy nem tudtam felkelni. Ekkor a párom a könyneivel küszködve felsegített és átkisért, de már felfeküdni nem segíthetett kiküldték. Ezt nagyon nem értem miért kell kiküldeni!? Nem láthatja ahogy levetközöm és felmászok egy nőgyógyászati ágyra. Mi van abban olyan amit nem láthat. Kit zavar mert engen nem az biztos . Na mindegy. Megvizsgált a doki és azt mondta, ezt most rögtön be kell fejezni, nincs mire várni. Közben a párom felhívta dokimat és az felhívta az ügyeleteset. Közölte vele: Nem tudok mást tenni olyan fájdalmai vannak, hogy már felállni se tud, és ömlik belőle a vér. A következő pillanatban megszólal az aszisztens: “Kijönne aláírni a papírokat!” Erre a doki lekiabálta fejét nem hallota amit az elöbb mondtam nem kellhet fel. Jött a beteg szállító és megkért, hogy feküdjek át a hordágyra. Felvitteka műtőbe a férjem az ajtóig a fejem melett jött velem és végig azt mondohgatta nem lesz semmi baj. Ő tudta, hogy ettől féltem a legjobban. A mai napig is félek a következményektől. Rettegek attól, hogy nem tudok többé teherbe esni. a doki azt mondta nem lesz semmi baj és lehet még gyerekem.

Következő felvonás: A műtőben talán 4-5 voltak. Úgy kezdődött, hogy lekötözték a lábaimat és az altató orvos kiakadt azon, hogy 10-fél 11 között ettem egy szendvicset és egy órán belül megittam 3 dl vizet. Ja délután 3 óra van. Kérdem tőle : Miért baj? Erre nagy flegmán oda veti “eléggé”. (Ez úgy hülye ahogy van, az ember ne egyn soha mert nem tudhatja mikor kerül a műtőasztalra). Mondon neki higgye e nem készültem ide, nem jószántamból jöttem. Ekkor megszólal egy műtős segéd, hogy a saját hálóingében műtjük? Felháborodva közlöm velük, hogy ez nem hálóing hanem a polóm amiben bejöttema kórházba. Ekkor elkezdték rólam lenyúzni a ruhámat és rám húztak egy kórházi hálóinget, mire megszólal megint a műtős segéd, “a melltartó marad?” Kezdődött minden előről. Az altató orvos meg megint dühöng, hogy nincs vénám és összevissza bökdösi a karomat. Kérdem én nincs elég baja az embernek ki van oda teritve tehetelenül ömlik belőle a vér és fájdalmai vannak fizikai és lelki. És akkor jön egy bunkó altató orvos és még beléd rug egyet. Kiváncsi lennék tudta-e egyáltalán miért kerül sor erre a nem éppen kellemes műtétre. Tudom nem halhat meg minden beteggel, de egy kis embereség azért szorulhatna belé. Az ember nem jókedvéből kerül ilyen helyzetbe. Bejött a doki is a műtőbe és elkezdett beszélgetni velem amig végre megtalálták a vénámat. A beszélgetés hallatára az aneszteziologus is kezd megváltozni. Úgylátszik kicsit magába nézett. De tényleg csak nagyon kicsit. Végre elaltat. Aztán csak arra ébredtem, hogy köhögök és az altatóorvos durván közli velem, hogy az egész műtétet vág köhögtem és, hogy nem is mondtam, hogy megvagyok fázva. A köcsög az nem jutott eszébe, hogy azt a csövet rosszul dugta le a torkomon és végig szántotta vele. Két napig nem tudtam fájdalom nélkül nyelni. De hát nem Ő a hibás a hülye beteg nem közölte, hogy megvan fázva. Ott kezdődik, hogy meg se kérdezte.

Végre a szobában vagyok ahol a Zsolti fogja a kezem és simogat. Nézünk egymásra és már sírni sincs erőnk. Beszélgetünk minden féléről. Az ápolő nővér is nagyon aranyos megismert és nagyon sajnálta, hogy megint ilyen állapotban kerültem ide. Biztatgat és meg tovább végzi a dolgát. Megengedi Zsoltinak, hogy addig marad amig akar. Késöbb bejött a doki érdeklődött hogy vagyok, és jó éjjszakát kívánt. Este 8 körül elment Zsolti is. Reggel mielött leadta volna az ügyeletet a doki bejött hozzám és beszélgettünk egy kicsit. Elmondta, hogy félig elhallt terhességem volt és nagyon nehezen tudott kikaparni mert nagyon oda volt tapadva, és ha jól emléksze a méhszáj és a méhnyak között volt. Nem enged ma még haza majd csak hétfőn reggel mert szrinte otthon úgyse pihennék. Azt is elmondta, hogy most négy hónapig jobb ha nem esek teherbe. Vasárnap délelött anyámmal és délután anyósommal is bent volt Zsolti. Nagyon hiányzott. Aztán hétfőn reggel 8-ra jött értem és haza vitt. Át beszélgettük az egész napot. Mondtam neki, hogy úgy is februárban van a szülinapja és akkor ünnepélyesen a szülinapján teherbe fogok esni. Ezen jót kuncogtunk, de komolyan gondoltuk. Eldöntöttem februárba újra babát fogok várni. Múszály nincs időm várakozni. Most van 3 hónapom arra, hogy felkészitsema szervezetünket egy új csöpség fogantatására. Ha sikerült augusztusban akkor sikerülni fog februárban is.

BABÁRA FEL!!!!!!!